2007. november 15.

Martin Mosebachnak (1951–) ítélték az idei Georg Büchner-díjat: az 56 éves frankfurti szerző pompás stílusát és a történetmondás eredeti örömét jutalmazta a darmstadti Német Irodalmi Akadémia a legrangosabb német irodalmi díjjal és a vele járó 40 ezer euróval. Mosebach elsősorban regényei — Das Bett (1983), Westend (1992) Die Türkin (1999), Der Mond und das Mädchen (2007) — révén ismert, de novellákat, verseket, drámákat és esszéket is ír.

„Vagy térdelve hiszünk, vagy sehogyan sem hiszünk.”

Részletek a Tagespost 2007. októberi interjújából

T: Az Egyház a reformerek műveltséghiányától szenved?

M.M.: Pont erről beszélt XVI. Benedek pápa a híres motu propriójához írt kísérőlevelében. Véleményem szerint ez az első alkalom, hogy egy pápa hivatalos dokumentumban konstatálja klérusának hiányos műveltségét. (…) Sokak szemét csak a régi liturgia veszélyeztetettsége nyitotta fel arra, mekkora veszteség érheti a világot, ha végérvényesen eltűnik. A hagyománnyal való szakításból azonban csak akkor lehet „felix culpa”, ha bekövetkezik a régi rítus valódi újjászületése. (…) A liturgia iránti vakság számomra a redukált humanitás kifejeződése. (…)
Mindig rosszul érzem magam, ha a művészetnek erkölcsi vagy társadalmi hasznot tulajdonítanak. A művészet haszontalan és felesleges, és foggal körömmel ragaszkodnia kell ehhez az arany feleslegességhez. (…)

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit

A „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetből

A legnagyobb kár talán, a legnagyobb veszteség, amit VI. Pál pápa misereformja, és az ezáltal bevezetett, a reformot már régen „meghaladó” fejlődés eredményezett, az, hogy most beszélnünk kell a liturgiáról. Az is, aki meg akarja őrizni a liturgiát, aki annak szellemében akar imádkozni, és aki a legnagyobb áldozatok árán hű marad hozzá, már az is elvesztett egy felbecsülhetetlen kincset: azt az ártatlanságot, hogy a liturgiát úgy fogadja, mint Isten által adottat, fentről az égből az embernek szánt ajándékot.

Mi, a nagy és szent liturgia, a klasszikus római liturgia védelmezői mindnyájan nagy vagy kis liturgiatudósok lettünk. A tudományos, régészeti és történelmi argumentumokba csomagolt reform arra kényszerített minket, hogy megcáfoljuk ezt az érvelést, és ezáltal a rítussal és liturgiával való olyan foglalkozásra késztetett, amely a vallásos emberben mély ellenérzést kell, hogy kiváltson. Hagytuk, hogy a liturgia vizsgálatánál skolasztikus-jogászi gondolkodásra csábuljunk: mi az, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy még liturgiáról beszélhessünk? Mely önkény tolerálható még, és mi az, amit már nem fogadhatunk el? Hozzászoktunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minimális követelmény kategóriáját a liturgia értékelésénél, ott, ahol igazából csak a maximumról lehet szó.

Végül elkezdtük méricskélni a liturgiát: félelmetes dolog! Ültünk a templom padjaiban és azt kérdeztük: ez most szentmise volt vagy nem volt szentmise? Belépek a templomba, hogy Istent lássam, és úgy jövök ki, mint egy színikritikus. És ha olykor-olykor úgy ünnepelhetünk egy szentmisét, hogy az, míg tart, feledteti velünk a nagy történelmi és vallási katasztrófát, az embertől az Istenhez vezető hídnak alapjában való megrongálódását, akkor is ott motoszkál mindig a fejünkben, mennyi munkára volt szükség, hogy egy ilyen szentmise létrejöhessen, hány levél áll mögötte, mennyi áldozat tette lehetővé ezt a szent áldozatot, mindezt azért, hogy többek között egy olyan püspökért is imádkozzunk, aki egyáltalán nem kívánja ezt az imát, aki készséggel lemond nevének a kánonban való említéséről. Egy rejtett vallásos élet, olyan napok, melyek csendes misével kezdődnek egy közelben lévő észrevétlen kis templomban, egy olyan élet, melyben papok diszkrét iránymutatása alapján évtizedek során megtanuljuk saját áldozatainkat összeolvasztani Krisztus áldozatával, egy olyan élet, mely során a szentmisében saját bűneinkkel és a nekünk adott kegyelemmel foglalkozunk és egyébként semmi mással — a liturgia magától értetődőségének szétrombolása után egy katolikus számára ez már nem lehetséges.

A szememre vethetnék, hogy túlzok; a kultuszt ért minden pusztítás ellenére érintetlen maradt az Egyház tanítása az áldozati misztériumról, hozhatnák fel velem szemben. Mondhatnák, hogy már maga a reformátor, VI. Pál pápa is újfent megerősítette a szentmise szakrális áldozati jellegét; utóda, II. János Pál pápa megtette ugyanezt, és az új katekizmus a liturgiáról szóló teljes tanítást tartalmazza úgy, ahogy az megfelel az Egyház hagyományának. Mindez igaz; amit a legfőbb Tanítóhivatal a szentmiséről mond, az ősi katolikus hitletétemény. Hogy a katekizmus megjelenhetett, hogy a megfogalmazások számtalan kompromisszuma és a neuralgikus pontok felett ködként megjelenő lírizmusok ellenére a hagyományos katolikus hittanítás gyűjteménye lett, mindezt korunkban valósággal csodának tarthatjuk. Valamivel kevésbé kell szégyellnünk magunkat katolikus voltunk miatt, mióta ez az összeállítás megjelent. De mit jelent ez a könyv Egyházunk hétköznapjai és ünnepnapjai számára?

A szigorú cenzúra-előírásokat bevezető I. Miklós cár az ezer oldalnál hosszabb könyveket külön mentesítette a cenzúra-kötelezettség alól, mondván, az ilyen műveket úgysem olvassa senki. De semmiképp nem akarok arra a vitathatatlan tényre kitérni, hogy az új katekizmus egy olyan mű, amelyet papi szemináriumainkban szórakoztatás céljából esetleg egyszer végignéznek. Sem teológus nem vagyok, sem kánonjogász. Íróként a világot más szemszögből kell néznem. Ha azt szeretném tudni, hogy egy ember mit hisz, akkor nem segít nekem, ha belenézek (bocsássanak meg a kifejezésért) az egyesületének szabályzatába. Nekem az embert kell szemügyre vennem, a mozdulatait, a pillantásait, látnom kell őt észrevétlen pillanataiban. Engedjék meg, hogy hozzak erre egy példát. Frankfurtban a régi rítus szerinti szentmisét az 1984-es pápai engedély óta egy kicsi, szokatlanul csúf kápolnában ünnepeltük egy hotellé átalakított Kolping-ház második emeletén. A helyiséget borzalmas egyházi művészet díszítette: egy betonmadonna mint küklád-idol és egy piros, málnakocsonyaként csillogó üvegfolyamból készült feszület voltak azok a szentképek, amelyek az incenzálás tisztességében részesültek. Azt mindenesetre senkinek sem lehetett a szemére vetni, hogy sznob esztéticizmusból jár ebbe a kápolnába; ettől az ócska, máskülönben oly gyakran hangoztatott vádtól a frankfurti kör megkímélte magát. Az ott összegyűlő laikusok kevéssé tudták, mi mindenre kell ügyelni az előkészületeknél, nem ismerték a sekrestyei szokásokat és csak lassan nőttek bele a szükséges ismeretekbe.

Egy csoportja az asszonyoknak, akiknek szokásuk volt együtt imádkozni, kezdett el aztán az oltármosással törődni; ezekről az asszonyokról szeretnék Önöknek beszélni. Egy napon megkérdezték a kápolna gondnokát, hogy tulajdonképp mi történik a használt purifikatóriumokkal, azokkal a kehelykendőkkel, amelyekkel a pap az átváltoztatott bor megmaradt cseppjeit itatja fel a kehelyből. A többi szennyessel együtt a mosógépbe mennek, mondta a gondnok. A következő misére az asszonyok egy maguk varrta kis zsákot hoztak. Azután elkérték a használt purifikatóriumot és belerakták a zsákba. Mit akartak tenni vele? „De hisz ezt átitatta a Szent Vér, azt nem önthetjük a lefolyóba.”

Hogy az Egyház korábban előírta, hogy a purifikatórium első kimosásáról magának a papnak kell gondoskodnia, hogy utána a mosóvizet a szakráriumba vagy a földbe kell önteni, erről fogalmuk sem volt ezeknek az asszonyoknak. De az ellen berzenkedtek, hogy ezt a kendőt a többi szennyessel együtt kezeljék, ösztönösen azt tették, amit egy régi, most már semmibe vett előírás megkövetelt. „Ez olyan, mintha a Jézuska pelenkáját mosnánk”, mondta az egyik asszony. Ezt hallván zavarba jöttem. A népi jámborság itt egy kicsit túl konkréttá vált. Láttam az asszonyt, hogyan mosott ilyenkor otthon, miután előtte elmondott egy rózsafűzért. A mosóvizet az előkertbe vitte és egy olyan sarokba öntötte, ahol különösen szép virágok nőttek.

Este aztán a kápolnában egy másik asszonnyal terítőt raktak az oltárra. Nehéz volt igazgatni a hosszú, keskeny vászonkendőt. Mindkét asszony nagyon összeszedett volt, de egyúttal elfojtott aggodalommal dolgoztak, mintha higgadtan és szakszerűen ápolnának egy olyan embert, akit szeretnek. Növekvő kíváncsisággal figyeltem ezeket az előkészületeket. Mi volt ez? A feltámadásról szóló minden tudósításban szó van az összehajtott gyolcsokról — „angelicos testes, sudarium et vestes”, ahogy a húsvéti szekvencia mondja. Semmi kétség, a második emeleti csúf kápolna asszonyai a Sírnál álló asszonyok voltak. Ezek az asszonyok Jézus állandó, kétségbe nem volt, valóban megtapasztalt jelenlétében éltek. Ebben a jelenlétben természetes módon viselkedtek — származásuknak és műveltségi szintjüknek megfelelően. Életük imádás volt, amelyet nagyon pontos, nagyon praktikus cselekedetekre fordítottak le — liturgiává tettek. Ha ezeket az asszonyokat figyeltem, akkor tudtam, hogy hitték Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ez a hit: amit magától értetődően teszünk.

És hogyan néz ki ez a magától értetődőség bármelyik nagyvárosi templomban? Alig térdel valaki az átváltoztatáskor, gyakran még maga a pap sem végez térdhajtást az átváltoztatott adományok előtt. A hívek számára az ostyát egy hölgy hozza egy oldalt elhelyezett arany kisszekrényből, serényen és magabiztosan, mintha gyógyszert venne ki az orvosságosszekrényből. Az ostyát az áldozó kezébe rakja; senki sem adja meg az annak kijáró tiszteletet térdhajtással vagy meghajlással.

A sokat szapult és gyanúsított esztéták rendelkeznek egy félelmetes adománnyal: számukra egy dolog, egy folyamat, egy gondolat külső alakja bizonyossággal leleplezi a vizsgált tárgy belső igazságát. Elég sokszor beszéltem jámbor apologétákkal az előbb tárgyalt, a világon mindenütt megfigyelhető folyamatról. A papokat kínosan érintette a dolog, de a lelki kárt nem akarták elismerni. A térdelés középkori dolog, mondták, az őskeresztények állva imádkoztak. Az állás a feltámadt Krisztust jelenti, ez a keresztény emberhez legillőbb testtartás. Az őskeresztények is kézre áldoztak, folytatták. Mi a tiszteletlenség abban, ha a hívő „trónt” formál a kezeiből az ostya számára? Én elismerem, hogy azok az emberek, akik ilyeneket mondanak nekem, ezt komolyan is gondolják. De ez lelkipásztoroktól alig elhihető életidegenséget tükröz, és nagyon világosan szembeötlik a liturgikus kérdésekben felhozott tudományos érvek alkalmatlansága.

A tudósok szemében a hitletéteménynek és a tisztelet formáinak mindig csak a történelmisége számít. Esetünkben a történelmi gondolkodás alapvető felismerése a következő kell, hogy legyen: ami az egyik korszakban a tisztelet kifejezése volt, az egy másik korszakban a blaszfémia kifejezése lehet. Miután az emberek ezer évig térdeltek, nem azzal a felismeréssel állnak fel, hogy úgymond az őskeresztények álltak az átváltoztatáskor és mi most visszatérünk ehhez a rendkívül autentikus imádkozási formához. Sokkal inkább arról van szó, hogy felállnak, lesöprik a port a nadrágszárukról és az jár a fejükben: nem is gondoltuk olyan komolyan ezt az egészet. Az ilyen kultikus ünnepeken minden mozdulat azt mondja: mindezt nem gondoltuk olyan egészen komolyan. Antropológiailag teljesen kizárt, hogy a Krisztus szentségi jelenlétébe vetett hit, amelyet az Egyház még mindig hirdet és amelyet az ilyen ünnepek résztvevői talán a szavaikkal alkalmanként még meg is erősítenek, ilyen körülmények között valamilyen mélyebb lelki jelentéssel rendelkezzék.

Fordította: Talmácsi József

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit. Karolinger-Verlag, Wien 2003.
Ez a részlet a 2003-as második kiadás „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetéből származik. Az aktuális (2007-es) kiadást a Hanser-Verlag gondozza.

Nincsenek megjegyzések: