2009. június 24.

TORINÓI SZENT MAXIMUS BESZÉDE
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS SZÜLETÉSNAPJÁN

A különböző vértanúk ünnepét, ked­ves atyámfiai, jelenvaló életük leál­dozása és az általuk Krisztus nevéért vál­lalt szenvedés szentelte meg nekünk. A régieknek ugyanis sokféle híradásából ér­tesültünk arról, hogy a vértanúk közül egye­sek kardtól hullottak el, mások tűz­ben égtek meg, többeket fenevadak fogai szag­gattak szét, megszámlálhatatlanul so­kuk a legváltozatosabb kínzásokat szen­vedte, és így tettek bizonyságot — meg­vetvén öntestük halálát — a Krisz­tus­ba vetett hitről. Keresztelő Szent Já­nos viszont, akinek ünnepén ma örven­de­zünk, a világnak a meddő méhből meg­születvén hozott ma mennyei örö­mö­ket. S míg amazok uralmában vallották meg az Isten Fiát, amikoron annak di­cső­sége már kétségtelenül meg­nyil­vá­nult, ez prófétai lélektől megvilá­gosod­ván már születése előtt látta az Urat, szü­le­tése után pedig egyedülálló kegyelem ki­váltságával mutatott rá. Ez a különös vá­lasztottság pedig olyannyira elő­re­su­gá­rozta rá fényét, hogy előbb volt méltó hir­detni az Urat, mintsem megszületett vol­na, vagy részesült volna a nyelvben, amellyel hirdethetné. Végül Erzsébet, amaz öreg asszony és új anya, aki szü­lé­se előtt jövendő fiának szolgálatán ör­ven­dezett, midőn eljött hozzá a bol­dog­sá­gos Szűz, mindjárt a köszöntéskor ezt mond­ta neki: „Íme, hogy a te köszön­té­sed szava lőn az én füleimben, röpöse a mag­zat az én méhemben.” Miféle csodajel ez, atyámfiai, miféle új­donság és mekkora öröm, hogy Er­zsébet bizonyságot tesz róla: olyan mag­zattal viselős, aki még önmagát sem érez­vén, az Úrnak már érzi eljövetelét? Bi­zony a legboldogabb ez minden gyer­me­kek között, aki már anyjának belső ré­sze­ibe zártan, mert szóval még nem tud­ta, prófétai örömmel adta hírül a világ Üd­vözítőjének jelenlétét. Ne feledjétek, ked­veseim, hogy minden gyermek, aki any­ja méhéből előjön, a napvilágot elő­ször meglátván gyászos sírásra fakad! Csak az Úr Keresztelője fogadta — túl a meg­születők törvényén — vigasságos öröm­mel saját születését. S mennyire illő volt, atyámfiai, hogy med­dő anyától szülessék, aki a Szűz ter­mékenységét hirdette, hogy annak cso­dálatos szülését önnön csodálatos szü­letésével jelezze! Az is nagyszerű és ámu­latra méltó, hogy Zakariás, a próféta jö­vendő atyja, mivel azt, ami történt vele, az angyal szavára nem hitte el, saját sza­vát elvesztette, míg születése után — be­tel­jesedvén az ígéret — az új fény hírnöke meg nem oldotta atyja nyelvének bék­lyó­it. Az ajkat ugyanis, amelyet az angyal zárt be, az angyaltól megígért fiú ol­doz­ta föl. Mert midőn a rokonok és a szom­szédok kétségben voltak afelől, hogy miként nevezzék a gyermeket, igaz ne­vének sajátságát, melyet az angyal be­széd­jéből megtanult, hajdani szavát egy­sze­riben visszanyervén, a néma atya je­len­tette ki, hogy a fiú nevét, akinek szü­le­tését a mennybéli parancs szerint hall­gat­va várta, ő mondhassa ki, és így meg­tud­ja az aggódó öreg, hogy attól kap­ta vissza önmagát, akiről nem hitte előbb, hogy majd tőle születik, és ne ké­tel­­ked­jék többé, hogy a mennyekből kül­de­tett vagy született az, aki miatt sza­vá­nak elvesztését és visszanyertét is meg­ta­pasz­talta. Mi dicsőségesebb ez áhítatnál, atyám­fiai, mi jelesebb e hitnél, mely­ben a meddő fogan, a Szűz szül, a né­ma szól, és a gyermekek anyjuk bel­ső­jé­ben játsszák elő az egész világ jövendő vi­gasságát? Nem is őrizhette meg rendjét az ó törvény alatt a halandó természet, mi­dőn az új kegyelem méltósága által új ti­tok volt készülőben mindenek üd­vös­sé­gé­re. Ez tehát ama János, akiről meg­mon­dotta Ézsaiás: „A kiáltónak szava a pusz­tában: készítsétek el az Úrnak útját, egye­nessé tegyétek Istenünk ösvényeit!” „A kiáltónak szava” — mondja. És he­lye­sen mondja szónak, mert a mennyek­ből testben eljövő Egyszülött Istenfiát kiál­totta teli torokból örvendezvén. He­lye­sen mondja szónak, amelynek hír­a­dá­sa mikoron fölharsant, az emberi nem meg­váltásának szentségét kezdte hallani az eladdig süket halandóság. Miképp ugya­nis a tisztelendő Keresztelő néma atyjá­nak nyelvét oldozta föl, azonképpen újí­totta meg az emberek fülét az üd­vö­zí­tő kegyelem hallása által.
Ford. F.M.

Nincsenek megjegyzések: