2012. április 3.

A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT
(második rész)

IV.

A rítussor szerkezetének és egyes elemeinek megfelelő értelmezéséhez érdemes előbb elkülöníteni az általánosabb elemeket a sajátosabbaktól, pontosabban fölállítani az egyes mozzanatoknak valamiféle hierarchiáját. Ehhez a legalkalmasabb segédletnek előbb a vasár- és ünnepnapi misekezdő processziókkal, majd a gyertyaszentelői rítusokkal való egybevetést tartottuk. Az utóbbi szempontot az indokolja, hogy mindkét alkalommal olyan mise előtti körmenetről van szó, amelyben jellegzetes tárgyakat: gyertyákat, illetve ágakat hordoznak, és mindkét esetben előzetes tárgyszentelésre kerül sor. A tartalmi rokonság nem kerülte el a liturgia egykori megszerkesztőinek figyelmét sem: a két rendtartás párhuzamos építkezése átgondolt eljárás eredményének tűnik. Mivel aprólékos összehasonlításuk most nem feladatunk, alább meg fogunk elégedni a H szerinti leírásuk elemzésével, amely mindkét szertartás első ismert magyarországi forrása.

A processzió Esztergomban —és a középkori egyházakban általában— nem körmenet, azaz a főtemplom megkerülése volt, hanem inkább kivonulás egy másik, kisebb, a főtemplom szomszédságában fekvő templomhoz. Ezt kimondottan a főtemplom stációs templomának tekintették, mintegy annak tágabb épületegyütteséhez tartozott. A processziót a főtemplom kórusából indították, legalább vasárnapokon, de olykor nem vasárnapra eső ünnepeken is a szenteltvízhintés szertartása, az Asperges után. A források tulajdonképpeni processziónak (in processione) az odamenetelt, a stációhoz (ad certum locum vagy ad locum destinatum) való kivonulást nevezik. Ezt általában a responzórium műfajához tartozó énektételek kísérték. Néhány kifejezetten processziós responzóriumot leszámítva ezeket a tételeket a megfelelő nap zsolozsmájából kölcsönözték, így sorrendjük és számuk változatos és viszonylag kötetlen lehetett, pusztán a liturgikus alkalomhoz való tartalmi kötődés számított igazán, de ezt a zsolozsma egy-egy napra szánt, viszonylag bő responzóriumkészlete könnyen biztosította. Ezen a készletelvű válogatáson belül valamivel nagyobb szilárdságot mutatnak a processzió kezdő és zárótételei.

A stációra érve a processzióban résztvevők egy szuffrágiumszerkezetű, azaz valamilyen énektételből (antifóna, esetleg responzórium vagy himnusz), verzikulusból és könyörgésből álló megemlékezéssel tisztelegnek a stációs templom titulusa, a Boldogságos Szűz, a Szent Kereszt vagy valamilyen, az ünnephez kapcsolódó motívum előtt, majd visszaindulnak. Visszatéréskor (in redeundo) már nem responzóriumokat, hanem inkább a zsolozsmából kölcsönzött strófikus himnuszokat vagy erre a célra szánt processziós himnuszokat énekelnek. Mind a responzóriumok, mind a himnuszok alakítható terjedelmű, gyakorlatilag „időkitöltő” tételek, de elinduláskor szerepet kaphatnak jellegzetesebb, a processziós antifónák közül vett tételek is.

Végül a processziók záró mozzanata a főtemplomhoz való visszaérkezés. A menet megáll a templom kapuja előtt, ahol a celebráns egy könyörgést mond. Ezután egy újabb, helyzeténél fogva kötöttebb énektétel alatt vonulnak be mindnyájan. A kórushoz érve, amelyet akkoriban még tekintélyes méretű rekesztő különített el a hajótól, gyakran újabb, szuffrágiumszerkezetű tiszteletadás következik, majd az introitussal kezdetét veszi a nap miséje.

V.

Gyertyaszentelőkor és virágvasárnap a processzió egyébkénti rendje azzal egészül ki, hogy a stáción a szokásos tiszteletadás után elvégzik a vonatkozó tárgyak megszentelésének szertartását. Az esztergomi rendtartás első jellegzetessége tehát, hogy a szentelést nem a főtemplomban, hanem a stáción végzik. Ebben azonban Esztergom csupán egy ismert, a kuriális liturgia korai forrásaiban is adatolt szokáshoz csatlakozik.

Mindkét processziót egy „indító könyörgés” kezdi a főtemplom kórusában, majd szilárd helyzetű, kezdő énektétel után a naphoz illő responzóriumsorozat következik. A megérkezéskor éneklendő responzórium azonban mindkét esetben pontosan ki van jelölve. Az ezt követő könyörgés a stációs templom kórusának bejáratánál hangzik el, mindkét tétel —tehát nemcsak a gyertyaszentelői— máriás tematikájú.

A tárgyszentelés fölépítésében két vonást tartunk említésre méltónak. Az első közülük a szentelés főimájának helyzete és jelentősége. Ezek a szentelések a római rítus minden változatában áldó szerepű papi imaszövegek sorozatából állnak. A szövegek nagyobb része az oráció, azaz a könyörgés műfajához tartozik (oráció-benedikcióként, azaz könyörgés-áldásként határozhatnánk meg őket pontosabban), számuk viszonylag kötetlen, de legalább a négyet eléri.
A tárgy- vagy anyagszentelések egy részét (víz, só, hamu, ágak, olajok) exorcizmus előzi meg: ennek helyzete kötött, mindig megelőzi a többi imaszöveget, hiszen célja a szentelésre kiválasztott tárgy elkülönítése a gonosz lélek hatalma alatt álló, bűn által megrontott anyagvilágtól. Szeparációs rítus tehát, amely a tulajdonképpeni szentelést előzi meg. A gyertyaszenteléshez egyébként nem tartozik exorcizmus.

Az imaszövegek másik kiemelt tételtípusa a prefáció vagy prex. A könyörgéseknél általában hosszabb, prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt, a megszentelés gesztusait legkifejezettebben tartalmazó szövegről van szó, amely viszont a rítus szerkezetében kétféleképpen helyezkedhet el: ez indokolja a kétféle megjelölést is. A prefáció eredeti értelemben a mise konszekrációs főimájának, a kánonnak bevezető szakasza, azaz —latin nevének (prae-fatio) eredeti értelmében— retorikus előhang egy tulajdonképpen csak utána következő szentelési imához. A legkorábbi ismert római keresztény imaformulák, a keleti párhuzamok és a püspöki szentelési liturgiák azonban azt mutatják, hogy a mise prefációja és kánonja eredetileg ugyanannak a szövegnek két szakasza, azaz a prefációra jellemző dallam és bevezető dialógus a keresztény imaköltészet legrangosabb, konszekrációs szerepű szövegeire jellemző. Minthogy a középkori liturgiaalakítás szempontjából már a prefációt és kánont két külön szövegként kezelő mise jelenti a viszonyítási alapot, ez két megközelítésre ad módot:
Az egyik szerkesztési lehetőség, ha a prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt tételt a szó eredeti értelmében előhangnak tekintjük. Ekkor a könyörgések sorozata a mise kánonjával lesz analóg, következésképp a prefáció után, esetleg egy Sanctus közbejöttével hangzik el. Ezt az eljárást követi a kuriális szertartásrend.

A másik szerkesztési lehetőség, ha ugyanezt a tételt prexnek, azaz konszekrációs főimának tekintjük. Ekkor maga a prefációformájú prex lesz a kánonnal (és az azt bevezető prefációval) analóg, a könyörgések sorozata pedig előkészítő szerepbe kerül: a mise szerkezeti mintájából kiindulva a felajánlási imasorozattal lesz analóg. Esztergom ezt az utóbbi —és ez esetben kétségkívül autentikusabb— megoldást részesíti előnyben a gyertyák és az ágak megszentelésekor is. Ez tehát a második kompozíciós jellegzetesség.

A két esztergomi tárgyszentelés harmadik közös vonása az énektételek és imaszövegek elrendezésében áll. Míg a kuriális elosztás szerint az énektételek döntő többségének liturgikus helyzete viszonylag súlytalan, azaz éppúgy a processzió idejét kitöltő, egyszerű és egyenrangú sorozatot alkotnak, mint a föntebb említett responzóriumok és himnuszok, addig Esztergomban a jellemző processziós tételek egy része az imaszövegekkel váltakozva beépül a szentelési szertartásba, és ezáltal kötöttebb liturgikus funkcióra tesz szert. A szerkönyvek természetesen egymás után tudják csak közölni az imákat és az énekeket, de megfontolandó, hogy a H egyik gyertyaszentelői rubrikája szerint a gyertyák megáldása nem az előzőleg kiírt antifóna után, hanem aközben történik:

Interea, dum cantatur antiphona, benedicantur cerei hoc modo.

Tekintve, hogy a könyörgések sorozatát a mise felajánlásával mondtuk analógnak, ahol az imaszövegek az offertórium éneklése alatt szólalnak meg, és hogy a jellegzetes énektételek „fedésében” mondott imák egyébként is jellemzők a keresztény kultusz minden hagyományos formájára, sőt Esztergomban például a temetési liturgiában is kimutathatók, talán érdemes ezt a párhuzamosságot kiterjesztve értelmezni, és alkalmazni azokra a párhuzamos helyzetekre is, amelyeknél a rubrikák nem beszélnek róla.

A gyertyák meggyújtását és kiosztását, másfelől pedig az ágak szenteltvízzel való meghintését (megtömjénezését) és kiosztását pontosan kijelölt antifónák éneklése alatt végzik. A visszaindulást az immár megszentelt tárgyakkal ugyanolyan „indító” könyörgés kezdi, mint a stációhoz való kivonulást, majd egy kezdő processziós antifóna után himnusz tölti ki a visszamenetel idejét. A főtemplom kapujában mindkét alkalommal „bemeneti” könyörgés hangzik el, majd mindkétszer egy-egy antifóna és a hozzá doxológia nélkül énekelt Benedictus, Zakariás evangéliumi éneke alatt vonul be a menet a főtemplomba. Habár a H leírása szerint itt mindjárt a mise következik, a későbbi magyarországi források többsége ad egy külön könyörgést a főtemplom kórusába való bevonulás előttre is, összhangban a gyertyaszentelői párhuzammal.

VI.

Az egybevetés után megállapítható, hogy a virágvasárnapi szertartásnak a gyertyaszentelőihez képest két jelentékeny többlete van. Az első a kuriális rendnek megfelelő „szárazmise”, pontosabban annak „igeliturgiája”, amely már a stációs templom kórusában zajlik. Ez a mise kollektájának, szentleckéjének, graduáléjának és evangéliumának megfelelő tételekből áll. A graduálét egy nagy formátumú processziós responzórium helyettesíti. Esztergomban (talán a megelőző processzió bő énekkészlete miatt) nincs „kvázi-introitus” (ez Rómában a Hosanna filio David), van viszont „kvázi-offertórium”: a nap egyik híres processziós antifónája (Ante sex dies). E tétel előtt vagy után több forrásunk szerint homíliát intéztek a néphez. A „kvázi-offertórium” vagy a homília után került csak sor az imént részletezett szentelési szertartásra az exorcizmussal kezdve.

A másik többlet a város vagy a templomkert kapuja előtt lejátszódó, kereszthódolat köré szerveződő drámai jelenetsor. A nagyobb, székesegyházi körülményekre tervezett rubrikák szerint a processzió kiment a városfalakon vagy a székesegyházat is magába foglaló várkerületen túlra, egyszerűbb kiadásában pedig a templom megszentelt övezetét jelentő temetőn (cimiterium — innen a magyar „cinterem” szó) túlra. Mindkettő Jeruzsálemet jelenítette meg. Mielőtt a menet belépett volna a jelképes „szent városba”, a visszatérésre előírt himnusz eléneklését követően meghatározott antifónák szólaltak meg, amelyek az evangéliumi cselekmény egyes részleteit: az ágak, illetve a ruhák leterítését idézték föl (Pueri Hebraeorum 2×). Míg ezeket énekelték, a processzióban résztvevők közül az erre kijelöltek a kezükben hordozott ágakat, majd palástjaikat a kereszt elé terítették, végül pedig ünnepélyes kereszthódolat következett. A kereszthódolathoz több forrásunk „időkitöltő” himnuszt is ad.

Nem egyértelmű, hogy a menetben bizonyára hordozott kereszt előtt történtek-e ezek az események: a részletesebb leírások mintha egy külön erre a célra előhozott és földíszített feszületet föltételeznének. Az sem világos, hogy az ágak és ruhák leterítése jelképes volt-e, vagy a keresztet hordozók ténylegesen is átmentek rajtuk. Végül nem teljesen általános része e rövid liturgikus játéknak, hogy a celebráns a pásztor megveretéséről és a nyáj elszéledéséről szóló antifóna (Scriptum est enim) alatt a kezében tartott ággal háromszor megüti a Megfeszítettet. Hadd emlékeztessünk itt a körmenet és a mise közti, korábban említett „hangulati esésre”: ez a mozzanat szép átvezetés a kettő között. A jelenetsor után egy, Jézusnak a városba való bevonulását elbeszélő responzórium (Ingrediente Domino) alatt vonul be a menet a város vagy a temető falai közé: ugyanezt a tételt adja a kuriális liturgia a városba vagy a templomba való bevonuláshoz.

Jelentéktelenebb különbség, hogy virágvasárnap —vasárnap lévén— Asperges előzi meg a processziót, van exorcizmus és bővebb az orációkészlet, a gyertyaszentelői processzió viszont valamivel bővebb antifóna- és himnuszanyagot örökölt, amelyet a szentelés alatt, illetve a templomba való bevonuláskor hasznosít. A H-nál későbbi esztergomi forrásokban ez az utóbbi anyag lecsökken és átrendeződik, így a virágvasárnappal való párhuzam még szembeötlőbb.

A két szertartás párhuzamait és eltéréseit az alábbi táblázat szemlélteti:


Nincsenek megjegyzések: